Aggodalom

Aggodalom, félelem és nyugodtság

Első "találkozásom" kisbabámmal különös érzés volt. Akkor még úgy éreztem törhetetlen vagyok egy erős vár, aki várja a kisfiát. Igen, ez bizonyára nem újdonság, én is éreztem, valahogy azt éreztem kisfiú van a szívem alatt. Megnyugodtam. Megnyugodtam, mert azt hittem, hogy így kibújhatok sok dolog alól, azt hittem - milyen jó is, nagyon könnyű dolgom lesz, láttam a mintát az apukájánál - ez már megvan - szerető, gondoskodó anyának kell lennem és majd a férfias dolgokat megoldja apuka. Lehet, hogy furcsának tűnik - utólag nekem is, de akkor ez az érzés volt bennem. Majd ott lesz apuka és segít, hiszen Ő nem csak látta, de át is élte a "mintát", neki úgymond több tapasztalata van ilyen téren. Mi lányok voltunk, mi azt láttuk és tapasztaltuk, de itt most Ő a szikla, a védelem.

Aztán jött a döbbenet, a kétségbeesés és a végén a nyugalom is rám talált.

Második "találkozásunkkor" nagy volt a valószínűsége, hogy hát ez a kisangyal mégis egy kislány - anyuci érzései becsapták. Na akkor mintha zuhanni kezdtem volna - Úr Isten, most mit tegyek, mit fogok csinálni, nem választottunk nevet, nem is tetszik semmi lány név, milyen az én "mintám", milyen anya leszek, példát kell mutatnom, amilyen én leszek olyan lesz Ő is, lehet, hogy majd nem akar olyan lenni, mert nem tetszett az a "minta" amit én adtam, de benne lesz a génekben és mégis olyan lehet, de ha ellenkezni fog, de én megpróbálom a legjobb tudásom szerint nevelni, de mi lesz ha.....?????????? És kérdések tömkelege halmozódott fel a fejemben, lesokkoltam...... mi lesz ha....?

Kerestem a válaszokat, legalább nevet találjak az én kis drágámnak, legalább ennyit hadd tudjak megtenni...de semmi, semmi nem jött...aztán egyszerre a vihar elmúlt, mi meg eveztünk tovább az élet csendes és nyugodt vizén.

Teltek a napok, hetek és én már annyira vártam az újabb "találkát", nyugodt voltam, bíztam magamban és bíztam benne, hálás voltam, hogy Ő van nekem, nem volt bennem kétség, kérdés, aggodalom, valahogy elszállt magától. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.

Eljött a várva várt nap.

Harmadik "találkozásunk"... biztos, hogy kislány.

Mikor megláttam, hogy milyen gyönyörű, milyen édeske, aranyos, ép és egészséges és kislány ... olyan szeretet öntött el, ami legyőz minden akadályt. Végre volt célom, van egy olyan törhetetlen célom amire, amiért büszke és hálás vagyok.

Kislányom lesz. Én vagyok az anyukája. Én leszek a "mintája". Egy olyan csodás lehetőséget kaptam az élettől, Istentől, ahol végre megmutathatom, hogy mit tudok, ahol kiélhetem magam, ahol végre bizonyíthatok, ahol végre bebizonyíthatom azt, hogy én is jó vagyok valamibe, én is tudok valamit és bízom magamban, benne, a megérzéseimben, de legfőképpen az anyai ösztöneimben.

Ő most csak az enyém. Velem van a nap 24 órájában, engem hall, engem érez. Igen, egy kissé magamnak való vagyok és igen, megtehetem, most még megtehetem. Még amíg bennem van. Ő csak az enyém. Most nap mint nap, percről percre átadhatom Neki azt a sok szeretetet amit iránta érzek. Most csak Vele törődhetek és ebben nem akadályozhat meg senki.

Bízok magamban, bízok abban, hogy amit teszek és amit tenni fogok, az Neki jó. Ez a legfontosabb számomra. Egy olyan anyának lenni, aki ha néha szigorú, hisztis és megszidja Őt - nagyon szereti és ezt tudni is fogja bármi történjen az életben. Az az erős törhetetlen szeretettel teli vár, aki mindig ott áll a helyén és aminek ajtaja mindig nyitva áll Kisangyala számára.

Aktív Kisangyal

23. hét - Hála

Az ember lányának halvány elképzelése sincs arról, hogy mi is az az igazi érzés. Nap mint nap halljuk, olvassuk, beszélünk róla - jön a baba, milyen csodálatos érzés - de igazából nem tudjuk mit is takar az a kifejezés, hogy csodálatos, egészen addig amíg mi magunk meg nem tapasztaljuk.

Így voltam ezzel én is és szerintem még nagyon sokan. Az első pár hetekben tudtam és láttam, hogy van egy élő, mozgó és bizonyos tekintetben érző kisember a pocakomban, de ez az érzés, ez a tény csak akkor tudatosult bennem amikor először éreztem Őt igazából. Persze, hogy már nagyon korán kezdenek mozgolódni, csak az anyukák még nem érzik, aztán éreznek valamit, de nem tudják pontosan, hogy mi is az. Végül aztán amikor egyet rúg, vagy bokszol (ezt csak Ő tudja) és megérezzük, na az a csodálatos, az az igazi csoda, az élet csodája és Isten ajándéka.

Amikor felkelt reggelente. Ide-oda egyet rúg az oldalamba. Amikor unatkozik, vagy amikor éppen fáradt, de legfőképp amikor engem már megun egy hosszú nap végén és csak az apukájára vágyik. A hangjára, az érintésére, a babusgatására. Amikor megérzi apuci kezének melegét és odabokszol, hogy érzi, visszajelez, hogy neki is éppen annyira hiányzott, mint apucinak és hogy nem haragszik, hiszen tudja, hogy apuci sokat dolgozik azért nem tud annyit foglalkozni vele. De kárpótolja az az idő amit esténként apuci vele tölt, amikor úgy alszik el, hogy apuci óvó keze vigyáz rá és ettől megnyugszik.

Nem lehet elmondani, nem lehet kifejezni azt a hálát amit érzek. Azt a hálát, hogy ép és egészséges, jól fejlődő kisbabát hordok a szívem alatt. Hogy elnézve megszámlálhatatlan párt akik bármit megtennének, hogy ők is átéljék, megéljék ezt az érzést, ezt a csodát.

Nagyon kivételesnek érzem magam, mindamellett, hogy van egy szerető családom, van egy szakma a kezemben - ami már így önmagában is nagy ajándék - kaptam a sorstól egy csodálatos, áldott jó férjet magam mellé, aki mindenben mellettem áll, támogat, szeret, bízik bennem, úgy hogy ki is mutatja és tudtomra adja minden nap. Én meg néha több kevesebb sikerrel, de nagy eltökéltséggel viszonozni is tudom, hisz számomra Ő az a Nagy Ő. Ő jelenti számomra az egész kerek világot, de sokszor érzem azt, hogy többet és többet érdemelne és ez így jó, így aktivál minden nap, minden nap arra, hogy milyen hálás vagyok érte, Neki és hogy ezt Ő is kell tudja, kell érezze.

Vele kaptam egy második szerető családot, akikért szintén hálás vagyok.  Most meg végre Istennek köszönhetően kapok egy saját kis egész családot egy csodálatos férjjel és egy csodálatos kisangyallal, aki még igaz a pocakomban van, de aztán végre eljön az a pillanat amikor először a karomban tarthatom.

Kisangyalkánk már most olyan mint az apukája, olyan kis huncut. Először nem nagyon akarta tudtunkra adni a nemét, most viszont végre apuci nagy örömére és anyuci nagy aggodalmára, megmutatta magát és igen apuci nagyon el lesz kényeztetve, ugyanis Kisangyalunk egy csodálatos kislány, aki nagyon aktív és már érzem, hogy nagyon önálló is, amit meg tőlem örököl az az akaratosság.

Furcsa így leírni, így jellemezni már Őt, ilyen korán, de annyira érzem, hogy éppen mit miért tesz, mikor miért van ébren, mikor miért aktívabb, mint máskor és ez az érzés, ez a tudat néha rémisztő is, de így ad önbizalmat, így érzem azt, hogy működik az anyai ösztönöm.

Eszembe jut néha, hogy hogyan is lehetséges ez, hogy mennyire csodálatos ez a természet, az emberi test, a lélek - hallottam, olvastam róla, de megtapasztalnom csak most sikerült és sikerül minden egyes nap.