Az a bizonyos Érzés

15. hét  Mint minden kismama, én is dilemmában vagyok...

Két nappal korábban nagyon rosszul éreztem magam, a pocakommal nem volt minden a megszokott és nem tudtam eldönteni, hogy van valami baj, vagy nincs, de hagytam a dolgokat folyni saját medrükben. Egy kis pihenéssel, olvasással elfoglaltam magam, gondolván, hogy ez természetes hiszen most kezd nőni a méhem.

Másnap már jobban voltam, de a pocak még mindig nem volt az igazi, mintha lenne is meg nem is valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés, de hát még csak 15 hetesek vagyunk, mit is érezhetnék...

És igen, eljött a mai nap reggele, újra fura volt a pocakom és hát mi az első gondolata ilyenkor az ember lányának? na vajon? - főleg ha net közelben is van? - persze, irány az internet és olvassunk utána...

Buborék itt, buborék ott, rezgés, bokszolás itt-ott...

És most most ebben a percben (még ki is rázott a hideg), megmozdult, igen érzem, jobb felől  érzem, mintha valami csiklintana, vagy csak lágyan a bőrömhöz érne, de belülről, oooo mindjárt sírok a meghatottságtól.... - na ezt akartam leírni az előbb, hogy már két napja éreztem valami buborékot a hasamban és nem tudtam mit kell éreznem, de most már tudom - Ő a mi kis Csodánk:)

Már meg is írtam az apucijának, hogy most már érzem és itt van velünk és tudja, hogy most Róla írok, mert érzem ahogy mozgolódik, igaz még csak alig, de érzem itt van, jaj olyan csodálatos érzés, le sem lehet írni, a mi kis Angyalkánk...

Annyira erősen érzem a hasam jobb felénél, mint egy lágy szellő, mely végigsimítja a fák lombjait egy meleg nyári délután.

Ez az élet csodája.

Ajándék-Bizonyosság

Életünk legszebb időszakát éljük, ugyanis a Jó Isten megtisztelt a bizalmával és úgy döntött, hogy megajándékoz minket egy kisemberrel, aki most épen, egészségesen fejlődik a pocakomban és várja az első találkozásunkat.

14. hét - Olyan hihetetlen érzés volt az első pár hétben, hogy valóban kisbabát várok.

Azon tűnődtem, hogy vajon tényleg igaz, hogy nem csak véletlen a pozitív teszt.

Nem akartam elhinni, mindemellett semmi tünetem nem volt, a nagyfokú fáradságon kívül. Annyira hihetetlen, hogy egy új élet fejlődik a szívem alatt, tudtam, hogy Ő ott van és minden nap elmondtam Neki, hogy anya és apa, hogy mi nagyon szeretjük és már alig várjuk, hogy a karunkban tarthassuk, de azért ne bújjon ki időnap előtt.

Annyira szerettem volna kikiabálni az egész világnak, hogy a legcsodálatosabb dolog történt velem, ami csak egy nő életében megtörténhet. De nem mertem, féltem, mert tudtam és tapasztaltam, hogy vannak "rosszak" is, akikkel nem akartam megosztani az én "csodámat".

Így teltek múltak a hetek és én egyre boldogabb voltam, csendben, az életem legfontosabb emberkéivel együtt, akik előtt nem bírtam eltitkolni boldogságomat. Egyben izgatott is voltam, hiszen tudtam, hogy hamarosan láthatjuk, még ha képernyőn keresztül is, de végre biztos lehetek abban, hogy Ő minket választott és úgy döntött, velünk akar élni, tőlünk akar tanulni, tőlünk akarja mindazt a tudást elsajátítani, ami segíteni fogja, amivel boldogulni fog a nagyvilágban. Tőlünk akarja megtanulni a szeretet nyelvét, velünk akar mindent átélni és mi vigyázhatunk Rá. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet minket életünkben.

Persze nem érzem úgy, hogy teljes mértékben csillapítani tudom majd tudásvágyát és mindig minden körülmény között "jó" szülő leszek, de azt megígérhetem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy mindig tudjon ránk számítani és bizalommal forduljon hozzánk bármiben, amiben csak segítségre szorul.

Lassan eltelt már a 13. hét is, és most így a II. trimeszter elején, visszagondolva mégis annyira gyorsan eltelt a három hónap, hogy észre sem vettem, és annyira könnyen, semmi inger nélkül éltem át testem, lelkem változásait. Ott volt az a sok kérdés, az a sok kusza álom és persze nem tud az ember lánya mindig mindenre pontos vagy legalább némiképp kielégítő választ, magyarázatot kapni, de megtanultam a 12 hét alatt, hogy mindez természetes és nem kell folyton mindent agyon értelmezni.

Most meg úgy érzem mindez nem fontos annyira. A fontos az, hogy Ő már hozzám tartozik, hogy a szívem másik felét most Ő foglalja el és így a szívemben mindig az apukájával van, hiszen a szívem egyik fele az én Drága Egyetlen Férjemé, akit a világon a legjobban szeretek és Ő jelenti számomra az Egész Kerek Világot, Ő a másik felem, aki mindig két lábon jár a földön és teljes mértékben kiegészít engem, a másik fele meg a kettőnkből "ősszegyúrt" életünk értelméé, a mi kisbabánké. Így férnek meg Ők kettecskén a szívemben, abban a szívben ami az életet jelenti nekem, ahogy Ők is.

És eljött a nap, a várva várt nap.

Nagy izgalommal vártuk mindketten a "mozizást"...az az érzés amit akkor éreztem amikor megpillantottam a képernyőn, amikor megláttam először, amikor láttam mozogni, forgolódni, amikor láttam a buksiját, a kezecskéit, a lábacskáit, a parányi kis testét, amikor tudatosult végre bennem, hogy Ő ott van és nem csak egy kis pontocska a méhemben ahogyan azt először láttuk, hanem egy kisember, akit hamarosan a kezünkben tarthatunk ...egyszerűen leírhatatlan. Valami olyan csodálatos, semmihez nem hasonlítható érzés, amit még soha életemben nem éreztem.

Tudom viszont, hogy Ő nem így élte meg azt a pár percet, hiszen megzavartuk a kukucskálásunkkal, tudom, hogy nem szereti ha mindig kíváncsiskodunk, de elmondtam Neki, hogy sajnáljuk, de most muszáj látnunk, hogy épen és egészségesen fejlődik, aztán most egy jó ideig nem zavarjuk a kis drágát.

Minden nap velem van, itt van a szívem alatt még ha fizikailag nem is érzem - még, de tudom és ez az érzés minden napomat egyre csodálatosabbá teszi, minden nap Boldognak érzem magam, na meg persze Hálásnak, hiszen ez a másik fontos dolog. Hogy hálás vagyok, hálás vagyok az életemért, a férjemért, a babucinkért, az egészségünkért, a családjainkért, a biztonságunkért, hogy van otthonunk, hogy vannak akik gondoskodnak rólunk és akikről mi is gondoskodhatunk, hogy vannak akik szeretnek és akiket viszont szerethetünk.