Türelemjáték

Utolsó pár méter:)

Az ember lánya nem is gondolná mi is az igazi türelem. Amikor teherbe esik és megtudja az örömteli hírt, vár nyugodtan kilenc hónapon át, hisz nem tehet mást. A baba érdekében, hogy ép és egészséges legyen az a legjobb ha minél tovább bent marad biztonságban. Igen ám, de amikor eljön a 39. hét amikor elméletileg bármikor dönthet úgy, hogy megszületik, na akkor kezdődik az igazi türelemjáték.

Jön a nyűgösség, a nehéz pocak, az álmatlanság, a hiszti és végül a türelmetlenség. Egyik nap nagyon szeretnénk már a karunkban tartani kisbabánkat, máskor meg arra gondolunk, hogy biztosabb ha még bent marad, majd Ő tudja mikor áll készen a nagy találkozásra. Ez így mind szép és jó egy ideig. De aztán egyre közelebb a kiírt, megjósolt időpont, megérkeznek a jóslófájások és csak az jár a fejedben, hogy "talán ma", de eltelik a ma és marad újra a "talán ma".

Nem könnyű. És szerintem sokan így érzik. Az, hogy milyen a szülés, még nem tudom, most vagyunk a türelem szakasznál, itt vagyunk 39. hetesen és 4 naposan rengeteg, napról napra egyre erősebb és több jóslófájásokkal, de semmi tágulással.

Minden nap arra gondolok "talán ma" és eltelik a ma és újra meg újra. Már annyira görcsösen figyelek minden mozdulatára, minden érzésemre, hogy már csak arra eszmélek, amikor a férjem végre kimondja, hogy nagyon begörcsöltem és milyen igaza is van. A nagy igyekezetben nem is gondolok arra, hogy talán én nem engedem, hogy a kisbabánk nyugodtan a természet rendje és módja szerint szülessen, mert annyira görcsösen ragaszkodom, annyira görcsösen szeretném már a karomban tartani.

Így a mai nap eldöntöttem, hogy most a nyugi az az ami számít. Megpróbálom jóként, pozitív dologként megélni az utolsó napokat. Pihenek, relaxálok és biztatom az én kicsikémet.

De amikor megszületik biztos én is azt fogom mondani, hogy megérte minden perc, minden nap várakozás és a lényeg, hogy ép és egészséges kisbabát hozzak a világra.

"Talán holnap" az édesapja szülinapján:)

Aggodalom

Aggodalom, félelem és nyugodtság

Első "találkozásom" kisbabámmal különös érzés volt. Akkor még úgy éreztem törhetetlen vagyok egy erős vár, aki várja a kisfiát. Igen, ez bizonyára nem újdonság, én is éreztem, valahogy azt éreztem kisfiú van a szívem alatt. Megnyugodtam. Megnyugodtam, mert azt hittem, hogy így kibújhatok sok dolog alól, azt hittem - milyen jó is, nagyon könnyű dolgom lesz, láttam a mintát az apukájánál - ez már megvan - szerető, gondoskodó anyának kell lennem és majd a férfias dolgokat megoldja apuka. Lehet, hogy furcsának tűnik - utólag nekem is, de akkor ez az érzés volt bennem. Majd ott lesz apuka és segít, hiszen Ő nem csak látta, de át is élte a "mintát", neki úgymond több tapasztalata van ilyen téren. Mi lányok voltunk, mi azt láttuk és tapasztaltuk, de itt most Ő a szikla, a védelem.

Aztán jött a döbbenet, a kétségbeesés és a végén a nyugalom is rám talált.

Második "találkozásunkkor" nagy volt a valószínűsége, hogy hát ez a kisangyal mégis egy kislány - anyuci érzései becsapták. Na akkor mintha zuhanni kezdtem volna - Úr Isten, most mit tegyek, mit fogok csinálni, nem választottunk nevet, nem is tetszik semmi lány név, milyen az én "mintám", milyen anya leszek, példát kell mutatnom, amilyen én leszek olyan lesz Ő is, lehet, hogy majd nem akar olyan lenni, mert nem tetszett az a "minta" amit én adtam, de benne lesz a génekben és mégis olyan lehet, de ha ellenkezni fog, de én megpróbálom a legjobb tudásom szerint nevelni, de mi lesz ha.....?????????? És kérdések tömkelege halmozódott fel a fejemben, lesokkoltam...... mi lesz ha....?

Kerestem a válaszokat, legalább nevet találjak az én kis drágámnak, legalább ennyit hadd tudjak megtenni...de semmi, semmi nem jött...aztán egyszerre a vihar elmúlt, mi meg eveztünk tovább az élet csendes és nyugodt vizén.

Teltek a napok, hetek és én már annyira vártam az újabb "találkát", nyugodt voltam, bíztam magamban és bíztam benne, hálás voltam, hogy Ő van nekem, nem volt bennem kétség, kérdés, aggodalom, valahogy elszállt magától. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.

Eljött a várva várt nap.

Harmadik "találkozásunk"... biztos, hogy kislány.

Mikor megláttam, hogy milyen gyönyörű, milyen édeske, aranyos, ép és egészséges és kislány ... olyan szeretet öntött el, ami legyőz minden akadályt. Végre volt célom, van egy olyan törhetetlen célom amire, amiért büszke és hálás vagyok.

Kislányom lesz. Én vagyok az anyukája. Én leszek a "mintája". Egy olyan csodás lehetőséget kaptam az élettől, Istentől, ahol végre megmutathatom, hogy mit tudok, ahol kiélhetem magam, ahol végre bizonyíthatok, ahol végre bebizonyíthatom azt, hogy én is jó vagyok valamibe, én is tudok valamit és bízom magamban, benne, a megérzéseimben, de legfőképpen az anyai ösztöneimben.

Ő most csak az enyém. Velem van a nap 24 órájában, engem hall, engem érez. Igen, egy kissé magamnak való vagyok és igen, megtehetem, most még megtehetem. Még amíg bennem van. Ő csak az enyém. Most nap mint nap, percről percre átadhatom Neki azt a sok szeretetet amit iránta érzek. Most csak Vele törődhetek és ebben nem akadályozhat meg senki.

Bízok magamban, bízok abban, hogy amit teszek és amit tenni fogok, az Neki jó. Ez a legfontosabb számomra. Egy olyan anyának lenni, aki ha néha szigorú, hisztis és megszidja Őt - nagyon szereti és ezt tudni is fogja bármi történjen az életben. Az az erős törhetetlen szeretettel teli vár, aki mindig ott áll a helyén és aminek ajtaja mindig nyitva áll Kisangyala számára.

Aktív Kisangyal

23. hét - Hála

Az ember lányának halvány elképzelése sincs arról, hogy mi is az az igazi érzés. Nap mint nap halljuk, olvassuk, beszélünk róla - jön a baba, milyen csodálatos érzés - de igazából nem tudjuk mit is takar az a kifejezés, hogy csodálatos, egészen addig amíg mi magunk meg nem tapasztaljuk.

Így voltam ezzel én is és szerintem még nagyon sokan. Az első pár hetekben tudtam és láttam, hogy van egy élő, mozgó és bizonyos tekintetben érző kisember a pocakomban, de ez az érzés, ez a tény csak akkor tudatosult bennem amikor először éreztem Őt igazából. Persze, hogy már nagyon korán kezdenek mozgolódni, csak az anyukák még nem érzik, aztán éreznek valamit, de nem tudják pontosan, hogy mi is az. Végül aztán amikor egyet rúg, vagy bokszol (ezt csak Ő tudja) és megérezzük, na az a csodálatos, az az igazi csoda, az élet csodája és Isten ajándéka.

Amikor felkelt reggelente. Ide-oda egyet rúg az oldalamba. Amikor unatkozik, vagy amikor éppen fáradt, de legfőképp amikor engem már megun egy hosszú nap végén és csak az apukájára vágyik. A hangjára, az érintésére, a babusgatására. Amikor megérzi apuci kezének melegét és odabokszol, hogy érzi, visszajelez, hogy neki is éppen annyira hiányzott, mint apucinak és hogy nem haragszik, hiszen tudja, hogy apuci sokat dolgozik azért nem tud annyit foglalkozni vele. De kárpótolja az az idő amit esténként apuci vele tölt, amikor úgy alszik el, hogy apuci óvó keze vigyáz rá és ettől megnyugszik.

Nem lehet elmondani, nem lehet kifejezni azt a hálát amit érzek. Azt a hálát, hogy ép és egészséges, jól fejlődő kisbabát hordok a szívem alatt. Hogy elnézve megszámlálhatatlan párt akik bármit megtennének, hogy ők is átéljék, megéljék ezt az érzést, ezt a csodát.

Nagyon kivételesnek érzem magam, mindamellett, hogy van egy szerető családom, van egy szakma a kezemben - ami már így önmagában is nagy ajándék - kaptam a sorstól egy csodálatos, áldott jó férjet magam mellé, aki mindenben mellettem áll, támogat, szeret, bízik bennem, úgy hogy ki is mutatja és tudtomra adja minden nap. Én meg néha több kevesebb sikerrel, de nagy eltökéltséggel viszonozni is tudom, hisz számomra Ő az a Nagy Ő. Ő jelenti számomra az egész kerek világot, de sokszor érzem azt, hogy többet és többet érdemelne és ez így jó, így aktivál minden nap, minden nap arra, hogy milyen hálás vagyok érte, Neki és hogy ezt Ő is kell tudja, kell érezze.

Vele kaptam egy második szerető családot, akikért szintén hálás vagyok.  Most meg végre Istennek köszönhetően kapok egy saját kis egész családot egy csodálatos férjjel és egy csodálatos kisangyallal, aki még igaz a pocakomban van, de aztán végre eljön az a pillanat amikor először a karomban tarthatom.

Kisangyalkánk már most olyan mint az apukája, olyan kis huncut. Először nem nagyon akarta tudtunkra adni a nemét, most viszont végre apuci nagy örömére és anyuci nagy aggodalmára, megmutatta magát és igen apuci nagyon el lesz kényeztetve, ugyanis Kisangyalunk egy csodálatos kislány, aki nagyon aktív és már érzem, hogy nagyon önálló is, amit meg tőlem örököl az az akaratosság.

Furcsa így leírni, így jellemezni már Őt, ilyen korán, de annyira érzem, hogy éppen mit miért tesz, mikor miért van ébren, mikor miért aktívabb, mint máskor és ez az érzés, ez a tudat néha rémisztő is, de így ad önbizalmat, így érzem azt, hogy működik az anyai ösztönöm.

Eszembe jut néha, hogy hogyan is lehetséges ez, hogy mennyire csodálatos ez a természet, az emberi test, a lélek - hallottam, olvastam róla, de megtapasztalnom csak most sikerült és sikerül minden egyes nap.

Az a bizonyos Érzés

15. hét  Mint minden kismama, én is dilemmában vagyok...

Két nappal korábban nagyon rosszul éreztem magam, a pocakommal nem volt minden a megszokott és nem tudtam eldönteni, hogy van valami baj, vagy nincs, de hagytam a dolgokat folyni saját medrükben. Egy kis pihenéssel, olvasással elfoglaltam magam, gondolván, hogy ez természetes hiszen most kezd nőni a méhem.

Másnap már jobban voltam, de a pocak még mindig nem volt az igazi, mintha lenne is meg nem is valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés, de hát még csak 15 hetesek vagyunk, mit is érezhetnék...

És igen, eljött a mai nap reggele, újra fura volt a pocakom és hát mi az első gondolata ilyenkor az ember lányának? na vajon? - főleg ha net közelben is van? - persze, irány az internet és olvassunk utána...

Buborék itt, buborék ott, rezgés, bokszolás itt-ott...

És most most ebben a percben (még ki is rázott a hideg), megmozdult, igen érzem, jobb felől  érzem, mintha valami csiklintana, vagy csak lágyan a bőrömhöz érne, de belülről, oooo mindjárt sírok a meghatottságtól.... - na ezt akartam leírni az előbb, hogy már két napja éreztem valami buborékot a hasamban és nem tudtam mit kell éreznem, de most már tudom - Ő a mi kis Csodánk:)

Már meg is írtam az apucijának, hogy most már érzem és itt van velünk és tudja, hogy most Róla írok, mert érzem ahogy mozgolódik, igaz még csak alig, de érzem itt van, jaj olyan csodálatos érzés, le sem lehet írni, a mi kis Angyalkánk...

Annyira erősen érzem a hasam jobb felénél, mint egy lágy szellő, mely végigsimítja a fák lombjait egy meleg nyári délután.

Ez az élet csodája.

Ajándék-Bizonyosság

Életünk legszebb időszakát éljük, ugyanis a Jó Isten megtisztelt a bizalmával és úgy döntött, hogy megajándékoz minket egy kisemberrel, aki most épen, egészségesen fejlődik a pocakomban és várja az első találkozásunkat.

14. hét - Olyan hihetetlen érzés volt az első pár hétben, hogy valóban kisbabát várok.

Azon tűnődtem, hogy vajon tényleg igaz, hogy nem csak véletlen a pozitív teszt.

Nem akartam elhinni, mindemellett semmi tünetem nem volt, a nagyfokú fáradságon kívül. Annyira hihetetlen, hogy egy új élet fejlődik a szívem alatt, tudtam, hogy Ő ott van és minden nap elmondtam Neki, hogy anya és apa, hogy mi nagyon szeretjük és már alig várjuk, hogy a karunkban tarthassuk, de azért ne bújjon ki időnap előtt.

Annyira szerettem volna kikiabálni az egész világnak, hogy a legcsodálatosabb dolog történt velem, ami csak egy nő életében megtörténhet. De nem mertem, féltem, mert tudtam és tapasztaltam, hogy vannak "rosszak" is, akikkel nem akartam megosztani az én "csodámat".

Így teltek múltak a hetek és én egyre boldogabb voltam, csendben, az életem legfontosabb emberkéivel együtt, akik előtt nem bírtam eltitkolni boldogságomat. Egyben izgatott is voltam, hiszen tudtam, hogy hamarosan láthatjuk, még ha képernyőn keresztül is, de végre biztos lehetek abban, hogy Ő minket választott és úgy döntött, velünk akar élni, tőlünk akar tanulni, tőlünk akarja mindazt a tudást elsajátítani, ami segíteni fogja, amivel boldogulni fog a nagyvilágban. Tőlünk akarja megtanulni a szeretet nyelvét, velünk akar mindent átélni és mi vigyázhatunk Rá. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem is érhet minket életünkben.

Persze nem érzem úgy, hogy teljes mértékben csillapítani tudom majd tudásvágyát és mindig minden körülmény között "jó" szülő leszek, de azt megígérhetem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy mindig tudjon ránk számítani és bizalommal forduljon hozzánk bármiben, amiben csak segítségre szorul.

Lassan eltelt már a 13. hét is, és most így a II. trimeszter elején, visszagondolva mégis annyira gyorsan eltelt a három hónap, hogy észre sem vettem, és annyira könnyen, semmi inger nélkül éltem át testem, lelkem változásait. Ott volt az a sok kérdés, az a sok kusza álom és persze nem tud az ember lánya mindig mindenre pontos vagy legalább némiképp kielégítő választ, magyarázatot kapni, de megtanultam a 12 hét alatt, hogy mindez természetes és nem kell folyton mindent agyon értelmezni.

Most meg úgy érzem mindez nem fontos annyira. A fontos az, hogy Ő már hozzám tartozik, hogy a szívem másik felét most Ő foglalja el és így a szívemben mindig az apukájával van, hiszen a szívem egyik fele az én Drága Egyetlen Férjemé, akit a világon a legjobban szeretek és Ő jelenti számomra az Egész Kerek Világot, Ő a másik felem, aki mindig két lábon jár a földön és teljes mértékben kiegészít engem, a másik fele meg a kettőnkből "ősszegyúrt" életünk értelméé, a mi kisbabánké. Így férnek meg Ők kettecskén a szívemben, abban a szívben ami az életet jelenti nekem, ahogy Ők is.

És eljött a nap, a várva várt nap.

Nagy izgalommal vártuk mindketten a "mozizást"...az az érzés amit akkor éreztem amikor megpillantottam a képernyőn, amikor megláttam először, amikor láttam mozogni, forgolódni, amikor láttam a buksiját, a kezecskéit, a lábacskáit, a parányi kis testét, amikor tudatosult végre bennem, hogy Ő ott van és nem csak egy kis pontocska a méhemben ahogyan azt először láttuk, hanem egy kisember, akit hamarosan a kezünkben tarthatunk ...egyszerűen leírhatatlan. Valami olyan csodálatos, semmihez nem hasonlítható érzés, amit még soha életemben nem éreztem.

Tudom viszont, hogy Ő nem így élte meg azt a pár percet, hiszen megzavartuk a kukucskálásunkkal, tudom, hogy nem szereti ha mindig kíváncsiskodunk, de elmondtam Neki, hogy sajnáljuk, de most muszáj látnunk, hogy épen és egészségesen fejlődik, aztán most egy jó ideig nem zavarjuk a kis drágát.

Minden nap velem van, itt van a szívem alatt még ha fizikailag nem is érzem - még, de tudom és ez az érzés minden napomat egyre csodálatosabbá teszi, minden nap Boldognak érzem magam, na meg persze Hálásnak, hiszen ez a másik fontos dolog. Hogy hálás vagyok, hálás vagyok az életemért, a férjemért, a babucinkért, az egészségünkért, a családjainkért, a biztonságunkért, hogy van otthonunk, hogy vannak akik gondoskodnak rólunk és akikről mi is gondoskodhatunk, hogy vannak akik szeretnek és akiket viszont szerethetünk.